írások

“Mindenkor örüljetek”
(Pál ap. Thes. I. Lev. 5:16.)

Egy hírneves orvos állítólag ezt mondotta: “Adjatok nekem lázat és én ezzel (lázzal) meggyógyítok minden betegséget.”

Ehelyett azonban inkább ezt lehetne mondani: “Adjatok a betegnek örömet és meggyógyul.”  Örömmel gyógyítani lehet nagy betegségeket. De az öröm nem olyan szer, amelyet a gyógyszertárban pénzért meg lehet szerezni. Az örömet maga az orvos adja, aki azonban csak akkor adhatja azt, ha van neki. Tehát első és fő kellék, hogy az orvos rendelkezzék örömmel és a beteg-ápolóknak is bőven legyen abból.

De mi az öröm? Erre némelyek azt felelnék, hogy az öröm érzelem. Az öröm azonban nem érzelem, hanem erő és pedig a léleknek olyan ereje, mely a kedélyben édes érzelmet gerjeszt és általhatja az egész szervezetet. A lélek sok nemű erővel felruházva jő e világra, amikor mint gyermek megtestesülve, megszületik. A különböző hajlamok, tehetségek, képességek mind erők, amelyek a lélek belsejében rejtvén, úgyszólván szunnyadnak. Ezeket kell előhívni neveléssel, módszerrel, tapasztalatokkal s akkor kifejlődnek, előjönnek és az embert gyakorlati emberré, mesterré, művésszé vagy tudóssá alakítják, fejlesztik. Ezen erőknek rendesen valamely kívülről ható erőkkel kell érintkezniük, mint a hímpornak a virág bibéjével, hogy meghozza gyümölcseit. Például egy gyermekben meg van a számolás tehetsége, de számtan tanítóval kell érintkeznie, hogy azután jól számolni tudjon. Néha egyéb külső behatás is pótolja a másik egyént.

Az öröm is a lélek belsejében rejlő erő, melyet ki kell hozni és cselekedetre indítani. Ez olyan erő, amely nemcsak a lelket, hanem a testet is képes átalakítani. Ha a haragvó ember egyszerre valami kellemes hír birtokába jön, egyszerre megszűnik haragja, ráncolt homloka kisimul és arcát mosoly váltja fel.

Az emberben levő örömerőt azonban annyira ki lehet aknázni, hogy ez azután egészen kimerül. A világi gyönyörök, élvezetek, a dicsőségre és a gazdagodásra való törekvések azok, melyek kimerítik a lélek erejét annyira, hogy azután már örülni nem tud. Keble fásult, üres lesz, a lélek nem talál nyugalmat; beáll a kedvetlenség, búskomorság (melankólia), a csüggedés, sokszor a kétségbeesés. A gyönyörök, élvezetek kellemetlenekké lesznek, a dicsőség ki nem elégítő, a gazdagság rablánca. Minden szeretet kifogy a szívből és embergyűlölet lép helyébe. Mikor az örömerő a lélekből kiapad, sorvadni kezd a test és a lélek. Öröm nélkül nincs boldogság!

Ennélfogva a világi gyönyöröktől teljesen elfordulva arra kell törekedni minden embernek, hogy a lélek örömereje ne gyengüljön, hanem napról-napra gyarapodjék. S e célból talán takarékoskodni kell az örömmel, hogy el ne fogyjon? Sőt ellenkezően, állandóan használni kell ezt, s mint az apostol mondja: mindenkor kell örülni! Van egy mód, amellyel a már meglévő örömerőt használat által mindig nagyobbítani lehet. Ez a mód abból áll, hogy fordítsuk szívünket és elménket szüntelen Isten felé. Nyissuk meg keblünket az Ő igéje számára, hogy Isten szava hatoljon belénk és munkálkodjék bennünk. Isten szeretet. Az ő szava tehát a szeretet szava. Ez a szó hitre gerjeszt és a hit a jó cselekedetek gyakorlását viszi véghez.

A jócselekedetek azonkívül működésbe hozzák örömerőnket és megnyitják lelkünk mélységének ama részét, amely a mennyből szüntelenül áradó szeretet és örömsugarait magába veszi s így mentői több örömerőt dolgozunk fel, annál több öröm árad belénk.
Igazi öröm csak a mennyben van. A pokolban nincs öröm. Az emberi lélek (szellem) mennyei eredetű s azért hoz magával e földre örömet. De ha megszűnik kapcsolata a mennyel, elfogy öröme. A mennyben nincs betegség s így ahol öröm van, még pedig bő öröm, de valódi öröm, ott a betegség vagy egészen megszűnik vagy korlátoztatik.

Szerezzünk tehát alkalmas módozatokkal úgy lelki, mint testi betegeinknek örömet. Hogy pedig erre képesek legyünk, lássuk el magunkat bőven örömerővel, legyünk ebben kifogyhatatlanok, hiszen nekünk örvendenünk kell és pedig:

  1. Azért, hogy a mi bűneink — melyek minket a kárhozatba vittek volna — meg vannak bocsátva, Jézus Krisztus vére kifolyt érettünk.
  2. Örvendenünk kell, hogy Istennek, tehát az Örökkévalónak gyermekei vagyunk s ezzel az örök dicsőség részesei.
  3. A mi cselekedeteink nem hiábavalók, nem meddők, mert azok eredménye gyűjtetik a mennyekben.
  4. A mi nevünk fel van írva az élet könyvében és a halál nem árt nékünk.
  5. Van örök hazánk, melybe be fogunk vonulni s ez tőlünk el nem vétetik.
  6. Végtelen szépségeknek szemlélői lehetünk Isten végtelen országában.
  7. Meglátjuk Istent, az örök szeretet, bölcsesség, erő, öröm, hatalom és élet kútforrását. Kit a bölcs itten csak sóhajtva sejt, mi majd Annak lényébe merülünk.

Tehát, hogy az öröm belénk ömöljön, Isten felé kell fordítanunk szívünket s a szeretet, az irgalom, a könyörület, szolgálatkészség és önfeláldozás jócselekedeteinek gyakorlásával azt fogjuk tapasztalni, hogy örömerőnk nem fogy, hanem szüntelen gyarapodik. Azaz, aki mindig csak jót cselekszik, annak mindig.

Mi is az az elvilágiasodás?

Panaszhangok szólalnak meg itt-ott, hogy némely gyülekezetünk, illetve ezeknek egyes tagjai elvilágiasodnak vagy „templomiasokká” válnak. Kérdezzük magunkat, hogy mit is értsünk a templomosság alatt? A válasz az, hogy azok a hívők, akik megtéréssel egybekötött buzgóságban lankadni kezdenek és a lelki gyümölcsözést elhanyagolva, megelégszenek azzal a keresztyénséggel, hogy vasárnap a templomba mennek, itt énekelnek, és a prédikációt végighallgatják, azután hazamenvén, éppen úgy viselkednek, mint más emberek, habár nem káromkodnak, és nem részegeskednek, de a lelki dolgokkal alig törődnek, azok templomosokká váltak. Vagyis az ő hitéletük csak templombejárásból áll.

Ha most ezen kimért, külsőleges buzgósághoz hozzáadjuk némelyeknél a mulatozást, a kevélységet és zsugoriságot, akkor előáll az elvilágiasodás. Ez szemmel láthatóan észrevehető, s ilyen elvilágiasodott lelkek állapotával tisztában lévén, őket a valódi buzgók társaságából kirekesztjük.
Van azonban az elvilágiasodásnak veszedelmes, titkos alakja. Például az illető egyén rendesen látogatja a gyülekezet áhítatosságait. Hangosan imádkozik, néha igét is hirdet, a tanácskozásokon beszédeivel elől jár, int, dorgál és az ítélettételben szigorú. Nem káromkodik, nem iszákos, nem mulatozó és elég tisztességes életet él, sőt a Bibliát is nemcsak olvassa, hanem másokat is buzdít arra; de mikor áldozat- készségről, vagyonról és pénzről van szó, akkor ellentétbe helyezi magát a Megváltó szavaival. Egyszóval fösvény ember. Megtérésekor látni lehetett rajta lelki gyümölcsöt a vendégszeretetben, szegények iránti könyörületességben és a misszió felkarolásában, de a gyümölcs eltűnt, csak a levelek maradtak rajta s már ezek is hullanak, mert az illetőnek életfája száradni kezd.
A világ szeretete egyebek közt leginkább a vagyon- és pénz-szeretetben nyilvánul meg. Aki a mammon felé hajol, az már bent van a világban, hiszen ez a világ bálványa. „Mert minden rossznak a gyökere a pénz szerelme” — mondja az apostol (l.Tim. 6:10). Ahol a szívbe bevette magát a fösvénység, onnét az élő hit eltávozott. A fösvénység többféle. Van zsugori, fukar és közönségesen fösvény szív. A zsugori még magához is olyan fösvény, hogy képes éhezni, fázni, rongyoskodni, de nem nyúl a kincseihez. A fukar megenged egyet-mást magának, de más embertől mindent elvon. A közönséges fösvény maga iránt a tékozlásig is költekező lehet, de mások iránt kegyetlen. Venni akar, de adni nem. Ingyen kíván munkát, de ha ő tesz valamit, annak bőséges árát megköveteli. Sajnálja a verejtékező embertől a harapás kenyeret. E földön nem volna nyomorúság, ha nem volna fösvénység. Mindenkinek bőven volna mindene, ha az emberek az Úr Jézusra hallgatnának, Aki azt mondta, hogy: „Jobb adni, mint venni” (ApCs. 20:35).

A világ emberei, kevés kivétellel, mind fösvények embertársaik iránt. A világi társaságok, sőt az országok is azok. Mindnyájan anyagi hasznukat nézik, és ahol csak tehetnek: harácsolnak. A Krisztusban hívő emberek ellenben adakozók, felebarátjaik javára törekszenek és mindenütt segíteni akarnak. Ilyenek a valóban hívő, tiszta, krisztusi szellemű gyülekezetek is. De gyakori eset, hogy egyes tagok visszapillantanak a világba és fösvénység foglalja el szívüket. Ezek okoznak azután nagy bajt a gyülekezetekben, mert az ő figyelmük a gyülekezet pénzére irányul és annak szigorú megóvása lelkükön fekszik. Ők rendszerint igen keveset adnak, de a legkisebb pénzbeli dologba is beleavatkoznak. Midőn arról van szó, hogy a befolyt adományokból adni kell a szűkölködőknek, árváknak, segíteni kisebb gyülekezeteket, gondolni a pogánymisszióra vagy egyéb jóra, akkor tiltakozóan emelik fel szavukat a pazarlás ellen. Azt mondják, hogy a pénzzel takarékoskodni kell! Gyűjteni, bankba elhelyezni, a gyülekezet részére vagyont kell szerezni s a vagyon jövedelméből azután a gyülekezetét fenn lehet tartani. Ha észreveszik, hogy a vezető nem kedvük szerint bánik a pénzzel, képesek zajongni, lázadást szítani, torzsalkodást és botrányokat előidézni. A tagok szeretetének, a gyülekezet békességének kérdése náluk csak harmadrendű. Az erkölcsi kár fölé emelik az anyagi kárt.

Isten előtt azonban nem a vagyon, hanem a szív tisztasága kedves. Istennek nem kell vagyon, hiszen Övé a föld és annak teljessége. Ő adhat és elvehet. Földi gyermekeinek nem azért kell áldozatokat hozni, mintha Isten szűkölködnék. El tudja Ő tartani az özvegyeket, árvákat, szűkölködőket és el tudja látni az evangélium hirdetőit is mindennel. Azért kell a hívőknek áldozatokat hozni, hogy szeretetüket cselekedetekkel bizonyítsák be és ne csalják meg önmagukat. Tényekkel igazolják azt, hogy nem fösvények.

Isten előtt csak az az áldozat, adomány kedves, amit az emberszeretetből, hűségből ad. Neki nem kell az uzsorából, kamatból, ház- vagy földbérletekből eredő jövedelem és a végrehajtással befolyt párbér.

A középkorban azt gondolták a fejedelmek, hogy igen kedves és buzgó vallásos dolgot cselekszenek, ha az egyházakat, különösen a püspököket nagy és jól jövedelmező vagyonokkal látják el s ezért nagy alapítványokat tettek a vallás céljaira. Az idő azonban bebizonyította, hogy rosszul gondolkodtak. Földi gazdagság volt, de Szentlélek nem. Templomok voltak, de hitélet hiányzott és a legdurvább bűnök burjánoztak az előkelők és a szegények minden rétegében.

Csak egy példát említek fel. Mátyás király a feleségének, Beatrix asszonynak közbenjárására Hipolyt olasz herceget, egy ötéves fiút nevezett ki esztergomi érsekké. Ez történt az 1484. évben. Ez a gyermek tizenhárom éves korában már bíbornok lett. Miért ültette a király ezt az ötéves gyermeket a magyar főpapi székbe? Talán mert a szent szolgálatra kiválóan alkalmas volt? Inkább azért, mert ezzel a kis herceg nagy vagyon jövedelméhez jutott. Ha Mátyás, az igazságos, bölcs király, aki nagy és dicső nevet hagyott hátra, ilyet tett, mit tehettek akkor más fejedelmek? A mostani telefon-rádiós időben persze már ilyesmit nem tesznek. Korunk már sokkal okosabb s a felelősséges szolgálatokra arravaló egyéneket választanak, de a vagyon vonzóereje elől még a szelíd embereknek is nehéz kitérni. Az országok vezetői rájöttek, hogy a vagyonhalmozás nem jó dolog. A magyar törvényhozás az 1895. évi 43. te. 9. §-ával már korlátozta is a vagyonszerzést a jövőben keletkezendő vallásfelekezeteknél.

A baptista gyülekezeteknek meg kell elégedniök azzal a jövedelemmel, mely a tagok önkéntes adományaiból folyik be. Az imaház (templom) és prédikátori lakáson kívül ne legyen más vagyona a gyülekezetnek. És az irodai, árvaházi, menházi, szemináriumi, iskolai, kórházi ingatlanokon kívül ne legyenek a szövetségnek más ingatlanai, sem alapítványai, értékpapírjai vagy aranya, ezüstje.
Napjainkban történt, hogy Magyarországon egy és a szomszéd államokban szintén egy-egy gyülekezetben a vagyon miatt olyan botrányos dolgok fordultak elő, hogy sokáig kell szégyellnünk azokat. Az Ószövetségben nem adott az Úr vagyont sem a papoknak, sem a lévitáknak. Ha a testi Izráel szolgáinak nem adatott birtok, akkor a lelki Izráel szolgái sem igényelhetik azt, hanem éljenek a pásztorok a juhok tejéből és ruházkodjanak azok gyapjából. Higgye minden gyülekezet, hogy az Úr táplálja azt nemcsak lelki, hanem anyagi eledellel is, ha a fösvénység nem foglal helyet a tagok szívében. Ami felesleg mutatkozik pedig, azt ne tegye félre, hanem adják oda, ahol szükség van.
A szélsőséges divat, mulatozások, könnyelműségek által való elvilágiasodás oly nyilvános tünet, hogy azon könnyű segíteni a tagok kizárásával, de a vagyon és a pénz szerelméből keletkező elhidegülés, uralmi vágy és irigység veszedelmes bajokat okoz.

Röviden mondva, ahol a Krisztus lelke (szelleme) honol, ott a szeretet, békesség, öröm eltávolít minden világiasságot, ahová azonban a mammon lelke befurakodik, onnét a Krisztus lelke távozik és a gyülekezet farizeusi szent társasággá válik. Krisztus lelkére van tehát szükségünk mindenben, mindenkor. (Békehírnök 1932)
 

Szappanbuborékok

A gyermekek kedvelt játéka a buborék-fúvás. Egy cserépben sűrű szappanlevet csinálnak, jó vastag búzaszalmából egy kis fúvócsövet készítenek; ennek egyik végét bemártják a szappanlébe, a másik végét szájukba veszik, belé fújnak, és íme egy kis golyócska keletkezik a szalmacső szappanos végén. Mentől tovább fújják, annál nagyobb lesz, és ha finom szappanléből való, akkor különféle színekben tündöklik, pompázik, majd azután elszakad a csövecske végéről és a levegőben repdes néhány pillanatig, amire a gyermekek hangos riadással és tapssal adják örömeiknek kifejezését. De egyszerre csak elpattan a szép golyó, a pompás buborék, és nem marad egyéb belőle, mint egy kis nedves petty a föld porával elegyítve, sárrá válva. A szép, tarka tüneményből egy csöppnyi piszkos sár. A gyermekektől nem vesszük rossz néven, ha néha-néha evvel töltik idejüket, mert hiszen ők ezt csak játékból teszik és maguk is tudják, hogy ez nem egyéb rövid mulatságnál, s a jövőre nézve semmi hasznuk nincs belőle.

De szomorúan kell tapasztalnunk, amikor nagy embereket látunk egész életükön keresztül szappanbuborékokat fúni, nem rövid szórakozásból, hanem komolyan, félretéve, elhanyagolva mindent és örömüket ebbe helyezve, nem gondolnak, sőt nem is akarnak foglalkozni olyan dolgokkal, amelyek megmaradnak örökre. Nem szappanlevet használnak, hanem pénzt, vagyont, testi szépséget, bölcsességet, dicsőséget, és ezekből fúnak buborékot, amelyben örömüket akarják találni. Tulajdonképpen ők maguk is buborék, és valami erő fújja őket ékes, pompázó, ragyogó golyókká.
Díszelegnek sokféle színben: a rang, gazdagság vagy valami más hiú eljárás külső fényében és belső ürességében, míg egyszerre csak rájuk talál a halál szele és elpattan a buborék, a földre hull és a sírban porrá, sárrá válik.

Az emberek eme rövid földi életnek élvezeteit, gyönyöreit, hiúságait és hiábavalóságait keresik, az örökkévalóság dolgaival pedig vagy semmit, vagy pedig alig valamit törődnek.
Ez a földi létünk a mi örökkévaló létezésünknek csak egy rövid állomásköze. A születésünktől halálunkig tartó földi lét, ha ez mindjárt 80 vagy 100 esztendőt is tesz ki, csak egy kis részecskéje a mi létünknek. Csak egy milliméter a beláthatatlanul messze- nyúló mérőlénián. De bármilyen kicsiny ez, elég ahhoz, hogy éppen ezen a milliméteres területen térjünk ki a boldogság elől a boldogtalanságba, az örök üdv elől a kárhozatba. A vasutakon is csak egy kis eltéréssel kezdődik az oldalra kitérő vágány és nemsokára olyan nagy lesz az irányeltérés, hogy a két út messze esik egymástól.

Amit mi itt ezen a földön, jelenlegi testi létben végezünk, annak mind az örökkévalóságra kell kihatnia. Ez okból, a mi földi dolgainkkal elő kell készítenünk jövőnket, még pedig örökkévaló jövőnket. Minden igyekezetünket arra fordítsuk, hogy a mennyeieket keressük. Mindenben és mindenkor a cél: az örök jövő biztosítása legyen; vigyázzunk tehát, hogy múlandó dolgok felül ne kerekedjenek rajtunk. Ne fújjunk magunknak szappanbuborékokat semmiből se, mert az elpattan, hanem szerezzünk olyan gazdaságot, szépséget, erőt, bölcsességet és dicsőséget, amely megmarad a mennyekben és miénk lesz örökké!

Ezt pedig nem lehet másként megszerezni, mint Istennek kegyelmében élve, az Úr Jézusban való hittel és a Szentlélek vezérlete alatt végezni minden ügyeinket. Ragaszkodjunk a mi Mesterünknek, az Úr Jézusnak beszédjéhez, vessük meg a világi hiú kincseket és ne engedjük magunkat feltartóztatni a menny felé vezető pályán.
Az emberek szappanbuborékokat fúnak. Íme: egy néhány példa: Ez az úri asszony minden igyekezetével azon van, hogy mentői díszesebb legyen a lakása, mentői szebbek a bútorai és mentői ragyogóbbak ékszerei. A lélek dolga nála közömbös. A halál szele érinti őt s jajjal kell tapasztalnia, hogy szappanbuborékokat fútt. Itt meg ez a falusi asszony kora reggeltől késő éjszakáig folyton folyvást dolgozik, sürög-forog, vesződik, fárad évek óta annyira, hogy lábai egészen kieresedtek, megdagadtak, és már sebek is vannak rajtok. Mindezt pedig csak azért teszi, hogy a kamarák telve legyenek liszttel, zsírral, szalonnával és minden egyébbel, az ágyak vánkosai pedig szaporodjanak 20-ra, 30-ra. Használatban ugyan kevés van, mert nincs is sokra szükség, de azért ő csak fújja és fújja egyre ezeket a szappanbuborékokat.  Mikor pedig egy jámbor rokona arra figyelmezteti, hogy a Szentírást is olvassa, azt feleli reá, hogy nincs ideje. No, hát a halál szele őt is érinti, s akkor érezi azután, hogy abból a teli kamarából és a sok vánkosból nem maradt neki egyebe a lelki foltnál.
Fújják a szappanbuborékot az előkelő férfiak és a szegény napszámosok, méltóságokat hajhászó urak és földeket vásárló gazdák, fiatal leányok és agglegények, politikusok és egyházi férfiak.
A történelem mutat nekünk hatalmasságokat, melyek mind fújták a szappanbuborékokat. Nimródtól kezdve Napóleonig, s Napóleontól a mai napig.

Mi maradt az Asszírból, Babilonból, a régi Egyiptomból? Nagy Sándor birodalmából és a római rettenetes birodalomból? Ezek mind szappanbuborékot fújtak. A tündöklő fény, a pompa eltűntek, mert a buborékok szétpattantak és az utánuk megmaradt sarat szemlélheti az utókor.
Most is fújják a buborékot.  El fog pattanni ez is.

Aki azonban csak egy kicsit is a jövőbe lát, az könyörögjön a Mindenhatóhoz, hogy adjon neki bölcsességet a megmaradandó építmények létesítéséhez, tisztítsa meg szemeit, hogy felismervén a hiábavalót, szorgalmasan tudjon munkálkodni azon, ami mennyei, és amelyet a halál szele nem érinthet. Adja az Úr mindnyájunknak a bölcsesség lelkét!  (Békehírnök, 22/15/1916)